59. Fejezet- Befejező rész!

Sziasztoooooook!!!
Hatalmas dobpergést, hiszen itt van az utolsó és egyben a BEFEJEZŐ rész is!!
Wáóóóó....hát ez a nap is eljött. Nem is tudom mivel vagy, hogy kezdjem!!
Először is talán azzal, hogy egy ez fontos pillanat számomra nem csak azért mert most kerül fel a legutolsó rész hanem azért is mert ez a blog és ez a történet nagyon sokat jelentett számomra! Kezdjük azzal, hogy ez volt az első olyan történet és egyben blog amit egyedül vittem végig!
2014. 07. 14. A dátum amit most vissza kerestem, hogy mikor is került fel az első fejezet! Eddig nem is tudtam, hogy 3 nap különbséggel de pont 2 éve kezdtem bele ebbe a történetbe és blogba!! Te jóó ég!! Ez a 2 év hamar elszaladt, és nem csak velem de a történetben is számtalan dolog történt!!!
Őszintén szólva nem nagyon hittem szeptember körül abban, hogy idén nyáron eljutunk idáig!! Mármint a befejező részig. Ennek több oka is van. Egyszer az, hogy nem volt túl sok időm és ihletem se ebben az évben már, más részt pedig a kedvem és az ötleteim se voltak már a régiek! Sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam de így van: az utóbbi időkben már alább hagyott a lelkesedésem ennek a történetnek az írásával kapcsolatban, és nem azért mert nem szerettem! Erről szó sincs. Egyszerűen csak ebben a 2 évben én is sokat változtam és a gondolkodásom is! Amikor neki kezdtem ennek a történetnek szándékosan 1D fanfiction-ként kezdtem bele. De az idő és az évek múlásával változtak dolgok. Egy idő után azt vettem észre, hogy ha most kezdhetném előről az egészet, akkor nem 1D szereplőkkel írnám meg, és sok cselekményen, eseményen és szereplőn változtattam volna! És nem azért mert megutáltam az 1D-t (ez soha nem fog megtörténni..:DD Még akkor se ha jön az apokalipszis! 1D forever van emberek.:DD! ) Így sajnos a végén már nem azzal a minőséggel és lelkesedéssel írtam a részeket amikkel kezdtem (ez pedig meg is látszik a részeken!!) Azonban nem akartam befejezetlen blogként itt hagyni (pedig gondoltam rá). Végül így vagy úgy, de befejeztem és nem bántam meg!
+ Nagy dilemmába voltam a befejezést illetően: vaciláltam, hogy boldog, szomorú vagy rejtélyes befejezést hagyjak meg...nos ez majd kiderül..legyen meglepetés!!
Na de térjünk rá egy másik dologra, méghozzá a köszönet nyilvánítás részére! Szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak, aki végig követte a történetet és minden feliratkozómnak és úgy összességében mindenkinek aki erre tévedt valaha is!!!!! :)) Köszönöm nektek, hogy volt kinek írnom, és hogy végig velem voltatok!!!!! :))
A következő dolog: Felmerülhet a kérdés, hogy lesz e következő blogom és történet? Nos történet az lesz, azonban blog egyenlőre nincs tervben! Részben idő hiány miatt, részben pedig azért mert a következő történetem első sorban nem blogként szeretném csinálni erről majd még beszélek). De el nem fogok tűnni!! Muhahaa, nem lesz olyan nagy szerencséje az emberiségnek, hogy megszabadul tőlem.:'DD!! Az idézetes blogom aminek a linkje megtalálható ezen a blogon is, az ugyan úgy folyamatosan aktív lesz!!
Nos...nem is tudom mit mondhatnék még..inkább nem is mondok mást mert az elbúcsúzó beszédem hosszabb lett kb. mint maga a befejező rész!! :'DD
Remélem tetszeni fog a befejező rész!! :)) És amit még megemlítenék, az az, hogy az utóbbi időben már nem voltak idézetek a részek elején, amiket sajnálok, de egyszerűen nem jöttek gondolatok hozzá...valóban nehézkesen mentek az utolsó részek...!  Most viszont még utoljára lesz egy!! :)) + 2 szám amit ajánlanék az utolsó részhez: https://www.youtube.com/watch?v=nGYyTw9RIa8
https://www.youtube.com/watch?v=YWxV0iVpCwM
Valamint egy leendő történetről részletesebben ezen a blogomon olvashattok: http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/ 
Itt lesz egy kis rövid ismertető róla! Ha van kedvetek nézzetek be, és olvassátok el! :))
Szóval akkor, még így utoljára, a blog legutolsó bejegyzésének tiszteletére leírom azt amit már annyiszor leírtam!!
Jó olvasást minden kedves olvasómnak!!!!!!!!!!!!!!!!
Smile.:))

59. fejezet - Befejező rész:

"Nem tudom, hogy az élet amit eddig leéltem boldog volt-e, vagy szomorú. Jó vagy rossz? Nem tudom, hogy az élet amit hátralévő életemben még élni fogok az mosolyt vagy könnyeket fog-e többször csalni az arcomra. Azt sem, hogy példaértékű lesz-e vagy inkább elítélendő. Az egyetlen amiben biztos vagyok az az, hogy nem fogom megbánni, és eddig se bántam meg. Mert minden egyes tettem, minden levegő vételem és gondolatom, az mind az enyém volt és az életem része. Az életé, amiért halálom napjáig én felelek!" 

5 évvel később:

-          Hé! Nem látta valaki a nyakkendőm? – érdeklődött Harry, miközben össze vissza rohangált a házban.

-          Nem láttad a hajdíszem? – rohant oda Liz, azaz Harry barátnője.

-          Zayn ugye nálad vannak a… - kezdte Liam.

-          Elkenődött a sminkem. – szakította félbe férjét Rose.

-          Kit érdekel a sminked szívem, mikor épp nem találom a gyűrűket!!! – kiáltotta el magát kétségbeesetten Liam.

-          Édesem, de hát a kezedben vannak. – lépett oda hozzá Rose.

-          Óh! Tényleg! 

-          Nem tudom eldönteni, hogy a beszédembe melyik viccet rakjam bele. Katharine segíte… - Zayn-t Louis szakította félbe.

-          Kösd meg a nyakkendőm!  - lépett oda hozzám összegabalyodott nyakkendővel.

-          Kész káosz! – állapítottam meg, majd miután megkötöttem Louis nyakkendőjét, útjára engedtem őt. Liam-hez sétáltam.

-          Hol van már, ha? Komolyan, milyen esküvő az, ahonnét késik a vőlegény?

-          Ugye nem fog faképnél hagyni? Te jó ég…biztos meggondolta magát!!– toppant be mennyasszonyi ruhában Emily. Kétségbeesett mi pedig egyből ugrottunk, hogy megvigasztaljuk. 

-          Meggondolni? Dehogy.  Itt lesz.

-          Biztos dugóba került.

-          Ő nem az a fajta.  – sorba hangzottak a biztatások. Azonban végső megnyugvást az hozott, amikor a vőlegény végre belépett az ajtón.

-          Megjöttem! Az interú egy kicsit elhúzódott és nagy volt a forgalom is!

-          Na végre!  - hangzott egyszerre. Niall elegáns öltönyben és vigyorogva esett be a saját esküvőjére. A mennyasszonyt kitessékelték az udvarra, hogy ne lássa meg leendő férje. Cirka fél óra múlva már mind kint álltunk talpig díszben és nagy mosollyal az arcunkon a gyönyörűen feldíszített kertben.

Az elmúlt években sok minden változott és még több minden történt. Ki gondolta volna, hogy a romba dőlt életünkből még lesz valami? És nem is akármi. Az apám halála után (amit továbbra is rejtély fed, hogy vajon ki és miért tette) sorba történtek az események. Miután az apám meghalt a Fantom nyomába akartunk eredni, de nem jártunk sikerrel. Eltűnt, és azóta se hallott róla senki. Állítólag elhagyta azországot, mások szerint meghalt. Senki nem tudja mi történt vele. Egyik napról a másikra szívódott fel, nyomot se hagyva maga után. Eleinte kerestük őt, azt hittük ez csak valami trükk. De a hónapok, majd később az évek múlásával kezdtük belátni, hogy valóban eltűnt az életünkből. Aztán ott voltunk MI. Louis és én kibékültünk és mindent alaposan átbeszéltünk majd tisztáztunk. Megígértük egymásnak, hogy történjen bármi soha többé nem hagyjuk el a másikat! A mi kapcsoltunk erősebb mindennél. Ami köztünk van, az valami olyasmi, amit még a halál sem választhat el! Erre bizonyítékunk is van! És nem csak az, hogy 4 évvel ezelőtt az oltár előtt meg is esküdtünk minderre! Aztán ott vagyok én és a kis birodalmam, na meg Dan és Adam is. Dan mint jobb kezem és fogadott apám, mindig mellettem van, így bármikor számíthatok rá. Adam hűséges barátom, és testőröm még mindig, amire szükségem is van, hiszem a „családi vállalkozást” képtelen voltam feladni. Továbbra is én vagyok a sötét kis birodalmunk feje, és az alvilág hűséges őrzője! Az embereim tisztelnek és hűségesek hozzám! Aztán ott van Mr. John. Elő léptették, miután a Fantom összes beépített embere eltűnt az őrsről. Ő a mai napig segítségemre van mindenben. Hogy mi van a srácokkal? Nos, senki nem unatkozott. 3 évvel ezelőtt úgy döntöttek vissza vonulnak egy kis időre és élik a kis életüket mint „normál emberek”,  amikor pedig kiélték magukat újult erővel ismét vissza térnek. Na meg persze egy új albummal is, és koncertek sorozatával! Jut eszembe, Will is kikerült a képből. A visszatérésemet követően elhagyta a lemezkiadót és otthagyta a srácokat is. Most új menedzserük van. De térjünk csak vissza a srácokhoz:  Liam 2 évvel ezelőtt feleségül vette Rose-t. Egy nyaralás következtében ismerte meg őt. Aztán itt van Harry. 1 éve találkozott Lizzel, és azóta is tökéletes párt alkotnak. Talán hamarosan ismét esküvőre megyünk? Zayn se unatkozott, úgy döntött kihasználja a vissza vonult éveket, így utazgatni ment szerte a világba. Járt Európába és Amerikába, sőt még Kínába is eltöltött 3 hetet. Állítólag végig sétált a Kínai nagyfalon is, de ezzel kapcsolatba nekünk többieknek fenntartásaink vannak azzal kapcsolatba, hogy azt a hosszú falat egymaga valóban végig járta e? Louis és én továbbra is boldogan és a ránk megszokott izgalmas kapcsolatban élünk mint férj és feleség! Niall pedig…nos szőke kis Ír barátunk arra szánta el magát,  hogy szintén beáll a meg házasodott emberek sorai közé.

Bárhogy is, de ha végig nézek magunkon, akkor arra a következtetésre kell jutnom, hogy azt amit mi 5 év alatt megtettünk az már valami! Bár nem is csodálkozom, hisz a mi kis csapatunk nem átlagos emberekből áll.

Az esküvői ceremónia nagyon szép volt és megható. Nem volt köztünk olyan, aki ne könnyezte volna meg. Főleg azt a részt, amikor este a vacsoránál Niall el énekelt egy dalt szerelmének és egyben immár a feleségének. Csak azok voltak ott akik számítottak, így kis, családias esküvő volt a kertben. Jó volt látni, hogy mindenki boldog és mosolyog. Egész életemben egy családra vágytam, hisz az nekem nem adatott meg, most pedig úgy érzem többet kaptam annál amit valaha is eltudtam volna képzelni. Hálás voltam ezeknek az embereknek és a teremtőnek is, hogy találkozhattam ezekkel az emberekkel, egytől-egyig!

A jókedvű beszélgetést az asztalunknál a csengő hangja szakította félbe. Értetlenül néztünk össze: Louis, Zayn, Dan, Adam és én, akik az asztalnál ültünk. Este volt már, és későre járt. Ki az, aki ilyenkor becsenget egy helyre ahol esküvőt tartanak? Értetlenül keltem fel a székből. Az asztalomnál ülők utánam jöttek, a többieket pedig megnyugtattuk, hogy nem történt semmi, nyugodtan élvezzék tovább az estét. Ajtót nyitottam, de senkit nem találtunk ott. Csak egy boríték hevert a küszöbön, benne egy képes lappal. Kinyitottam. Louis, Zayn, Dan és Adam na meg jó magam értetlenül álltunk körbe a meghívót és annál értetlenebbül néztünk össze majd ismét vissza a lapra amikor elolvastuk, mi áll rajta:

” Sok boldogságot az ifjú párnak! Megkésett barátotok: F.” 

Sziasztook!! :)) Új rész a láthatáron és egyben az utolsó előtti is!! A következő rész már a befejező rész lesz! Jó olvasást minden kedves olvasómnak!! :)) Smile.:))
u.i.: Sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel, de ismerőseink itt voltak péntek óta, és nem volt időm írni!! :((

58. Fejezet

Hasigató fejjel ébredtem immár a saját ágyamba. Szemeim kinyitva körülnéztem és rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt este nem csak valami álom volt. Valóban itthon vagyok, és valóban találkoztam Louis-val. Hogy fogom én ezt mind helyre hozni? Hogyan?! Épp kimásztam az ágyból amikor megszólalt a telefonom.

-          Mi van? – szóltam bele morcosan.

-          Hol vagy? Itt várunk rád a raktárnál!  - közölte Dan.

-          Itthon. Az ágyamba. – válaszoltam. – Ma nem tervezek bemenni az illegális és egyben egyetlen munkahelyemre. Van néhány dolog, amit el kell intéznem.

-          Louis?

-          Honnan..? Honnan, veszed, hogy vele kapcsolatos? Még csak 1 nap vagyok itthon. Ne nevettess. 

-          1 nap neked bőven elég ahhoz, hogy káoszt okozz. Még nagyobbat mint eddig. – mondta.  – De nem is tartalak fel. Menj, intézd a zavaros szerelmi ügyeidet! – ezzel lerakta a telefont. Szem forgatva keltem ki az ágyból. Lesétálva a lépcsőn mindent fehér rongyok takartak. A házam egy elhagyatott kastélyhoz hasonított, ahol én voltam a szellem aki kísért éjszakánként. A hűtő üres volt, így reggelizni nem tudtam. Ehelyett erőt vettem magamon és kezemben a kocsi kulccsal elindultam a garázs felé. Az én szeretett kocsim már egy jó ideje ott állt egymaga. A motor hangos zajjal indult be. Mély levegőt vettem és elindultam a srácok háza felé. Útközben nem gondolkodtam azon mit fogok mondani. Semmi használható nem jutott az eszembe. A mentségeknek pedig itt már nincs helye. Nem voltak előre eltervezett mondataim. Úgy döntöttem csak oda megyek és lesz ami lesz. Hisz a legrosszabb esetben is legfeljebb kitesznek a házból. Nincs már mit veszítenem. Nincs már kit elveszítenem!

Rövid idő alatt oda is értem a házhoz. Leparkoltam és magabiztosan az ajtóhoz sétáltam. Csengettem. Az ajtó nyílt én pedig legszívesebben Kínáig futottam volna.

-          Kihez van….szerencsém? – Niall nyitott ajtót. Szőke kis barátunk alőször lesápadt, majd padlót fogott, ezt követően pedig azt hiszem sokkot kapott. – Katha…k..kathari…ne? – dadogta.

-          Louis itthon van? – Niall szótlanul meredt rám. Mögötte Zayn jelent meg.

-          Nappali.  – mondta majd elsétált magával vonszolva Niall-t is.  Belépve szembe találtam magam a többiekkel is. Mint egy szellemre. Igen, pontosan úgy néztek rám mind. Intettem nekik, majd besétáltam a nappaliba. Louis ott ült a fotelban, kezében a telefonjával.

-          Tűnj el a házból!

-          Nem áll szándékomban. – mondtam halkan.

-          Nekem pedig látni nem áll szándékomban téged!

-          Akkor csukd be a szemeid! – közöltem, majd leültem vele szembe.

-          Ne próbáld megmagyarázni. Erre nincs magyarázat!

-          Louis..

-          Nincs magyarázat arra, hogy itt hagytál elhitetve velem, hogy meghaltál és.. – kiabálását én szakítottam félbe szintén kiabálással.

-          Tudod..én tényleg rosszul éreztem magam a történtek miatt, de…de miért is? Mire a felháborodás? Elvégre te dobtál ki engem! Azt mondtad tévedés voltam. Életed legnagyobb tévedése, és hogy soha nem is szerettél. Te voltál aki először elhagyta a másikat Louis! Te voltál!

-          Az…én..komolyan nem hiszem el..

-          Pedig nem túl bonyolult. Te otthagytál engem én pedig éltem tovább az életem.

-          Hazudtam.  – állt fel a helyéről. – Hazudtam és..a fenébe is. Hogy tudtalak volna nem szeretni? Csak azért tettem, hogy megvédjelek..de akkor te…akkor te meghaltál..és..és minden össze omlott.

-          Mi van?

-          Én..hazudtam. – suttogta. Szemeim elkerekedtek.

-          Ha..hazudtál? Te..- fejem fogtam. – Te..és akkor én..és mi..és…áááááhhhh…. – végig futtattam magamba a dolgokat. Mire minden összeállt legszívesebben sírva fakadtam volna.

-          De ez nem magyarázat arra, hogy te..

-          Ide figyelj Louis! – felemeltem a hangom. – Összegzem oké? Te dobtál engem mert azt hitted így megvédhetsz. Aztán hagytad, hogy elsétáljak. Ezt követően én fogtam magam és próbáltalak elfelejteni..ami rohadtul nem ment, de sebaj, én csak mentem előre. Eljátszottam a halálom és itt hagytam mindent és mindenkit mert azt hittem nincs már semmi veszteni valóm. Én tényleg azt hittem, hogy nincs már semmi és SENKI aki itt tartana! Egészen egy másik kontinensig mentem!! Hibát hibára halmoztam…aztán úgy döntöttem vissza jövök..erre te..és én…komolyan nem hiszem el…. – a teljes összeomlás kerülgetett.

-          Tudod min mentem én keresztül? – sziszegte.

-          Tudom! De ne hogy azt hidd, hogy te voltál az egyetlen aki szenvedett. – Louis szólásra nyitotta a száját, de a telefonom csörgése félbeszakította. Adam volt az. Nem vettem fel. Pár másodperc múlva ismét csörgött a telefon. – Mondd!

-          A rendőrség talált egy holttestet éjjel. - kezdte. – Be kell jönnöd őt azonosítani!

-          Nekem? Mégis miért..

-          Lehet, hogy az édesapád az… - jégcsappá fagyva raktam le a telefont és szó nélkül a kijárat felé vettem az irányt.

-          Katharine.. – jött utánam Louis. 

-          Nem érek rá értelmetlen veszekedésekre veled. Elbasztuk! Mind a ketten! Méghozzá nagyon!

Louist otthagyva elhajtottam a ház elől. Féltem. Féltem attól, hogy valóban az apám fekszik e majd ott! Féltem attól mi van ha igen, és mi van akkor ha nem? Gyűlöltem őt, mindennél és mindenkinél jobban.

Oda érve Adam és Dan már az épület előtt álltak.

-          A rendőrség szerint az édesapád, de azonosítanod kell a holttestet.. – mondta lehajtott fejjel Dan. – bólintottam, majd besétáltunk. Egyik oldalamon Adammel másikon pedig Dannel sétáltam előre. A legalsó szintre mentünk, ahol egy fehér köpenyes férfi várt minket.

-          Mi inkább kint maradunk. – mondta Dan.

-          Nem szükséges. Ha valóban ő az, akkor neked is jogod van ott lenned. A testvéred. – bólintott, majd besétáltunk. Egy fém asztal volt a teremben, rajta pedig egy letakart test. Kirázott a hideg.

-          Felkészültek? – bólintottunk. Fel akartam készülni arra mi lesz ha az apám fekszik ott, de nem tudtam. Erre képtelenség volt felkészülni. A letakart arc egy pillanat alatt láthatóvá vált én pedig nagyot nyeltem. Megkönnyebbülés és félelem. Ez a kettős érzés kavargott bennem. Apám volt az. Eddig is úgy tekintettem magamra mint akinek nincs már se édesanyja, apja pedig soha nem is volt, de ettől a pillanattól fogva már tudtam: hivatalosan is árva lettem. Látva az arckifejezésünket a férfi ismét letakarta a testet. Dan lehajtott fejjel a padlót vizslatta, Adam pedig zavartan álldogált mellettünk. Én nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mondani semmit. Némán sírva fakadtam és hol a fájdalomtól csorogtak a könnyeim hol a megkönnyebbüléstől. Szégyelltem magam. Elképzelni se tudtam hogy érezhetek megkönnyebbülést. Hisz az apám meghalt. Színtiszta fájdalmat és gyászt kellene éreznem. De erre az érzésre önmagában képtelen voltam. Dan a vállamra tette a kezét és kivezetett az épületből. A friss levegőre érve megálltunk.

-          Milyen ember vagyok én? – suttogtam. – Milyen gyerek vagyok én? – folytattam.

-          Katharine…

-          Milyen ember az akit, ha csak részben is de megnyugvással tölt el az apja halálának tudata? – Dan csendben magához ölelt. Elszakadva tőle fel emeltem a fejem. A könnyeim elhomályosították a látásom, de még így is észre vettem, hogy tőlünk pár méterre 2 ember áll és minket néz. Louis és Zayn volt az. Zayn lehajtott fejjel ácsorgott, Louis pedig sajnálkozva és rémülten szegezte rám a tekintetét. Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni. Louis nagy léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot és magához ölelt. Nem tudtam hova tenni mindezt.

-          Louis..mit..

-          Sajnálom és köszönöm. – suttogta a fülembe. 

Sziasztok!! :))  Új rész a láthatáron!
Smile.:))

57. Fejezet

-          Louis? – böktem ki döbbenten.

A nekem háttal ülő személy lassan felkelt a fotelből és szembe fordult velem. Én a döbbenettől megszólalni se tudtam. Elkerekedett szemekkel pásztázott. 

-          Képzelődőm? – suttogta. – Már megint? – úgy tűnt, mint aki nincs teljesen tudatánál. Valóban azt hiszi, hogy csak képzelődik? És ha igen, akkor ez már máskor is előfordult?

-          L..Louis?! 

-          Te nem vagy valós. Csak egy szellem vagy, aki kísért engem. Aki nem hagyja, hogy elszakadjak tőle. Igaz? –  kérdezte sápadtan.

-          Louis… - könnyeim végig folytak az arcomon. Közelebb léptem hozzá. Louis szemeiben könnyek gyűltek.

-          Te..te nem lehetsz valóság. Meghalt. Katharine meghalt. – jobb kezem Louis felé nyújtottam és óvatosan az arcához érintettem. Louis lábai megremegtek. Kezét a szája elé kapta és sírni kezdett. Összetört. A tekintete rémületet tükrözött.

-          Louis..én vagyok az. – suttogtam. Elhúzódott tőlem. Hátrálni kezdett és neki ütközött a kandalló párkányának.

-          Istenem. – préselte ki magából zokogva. – Istenem. Te..te nem egy szellem vagy.  – megráztam a fejem. – Louis zokogva a földre roskadt. – Mi ez az egész? Te..meghaltál. Láttam, ahogy eltemettek.

-          Az..az nem én voltam. Louis… - megakartam érinteni, de ellökött magától.

-          Ne érj hozzám! – kiáltotta.

-          Én…

-          Hogy lehet ez? Hogy lehetséges? Meghaltál. – kiabálta. Te meghaltál Katharine. – Az elmúlt hónapok során tisztában voltam azzal, hogy Louis nehezen viselte az elvesztésem. Azonban arra nem számítottam, hogy ennyire rosszul. Sokkos állapotba került.

-          Megmagyarázom. – böktem ki esetlenül.

-          Megmagyarázni? – ordította a képembe. Megmagyarázni?? Mégis hogyan akarod megmagyarázni, hogy eltemettünk egy koporsóba, most pedig itt állsz előttem? – teljesen össze volt zavarodva.

-          Louis, kérlek hallgass meg…

-          Nem..ez..ez nem valós..ez én..nem.. – könnyes szemekkel hátrált az ajtó felé. Utána nyúltam.

-          Louis..  – nem kaptam választ. Louis rémülten rohant ki a házból és mire utána futottam az utcára, addigra elhajtott. Remegő testtel rogytam le a járdára. Louis itt volt. Louis tudja, hogy élek. Louis…

Zayn szemszöge:

Kezemben egy bögre teával épp kifordultam a konyhából, amikor Louis befordult a nappaliba. Remegve és piros szemekkel állt meg előttem. 

-          Louis! Hol voltál?

-          Katharine házában. – Megint? Gondoltam, de nem tettem szóvá. Azonban a rémület végig futott rajtam, miután tudatosult bennem, hogy Katharine ma tért vissza Londonba. – Ott voltam Katharine házában. Ott voltunk. – mondta.  – voltak? Többes számban? Gyorsan átfutott az agyamon, hogy ezt vajon hogyan is érthette. A válaszra hamar rájöttem és ezzel a gyorsasággal le is sápadtam.

-          Volt..voltatok?

-          Zayn..azt, hiszem tényleg megbolondultam.

-          Kifejtenéd? – böktem ki félve.

-          Én..találkoztam Katharinennel. – döbbenten kaptam rá a tekintetem. – Láttam őt, Zayn! Ott állt előttem. Nem….nem halt meg. – az utolsó mondatot bizonytalanul suttogta el. – lefagytam. Mégis mit mondhatnék erre? Úgy kellene tennem, mint aki épp meglepődik és semmiről sem tud? De hát ez hazugság. Mindent tudok. Mindenben hazudtam neki. 

-          Valóban? – böktem ki.

-          Ez minden amit mondani tudsz? Miért nem nézel hülyének? Miért nem kiabálsz velem, úgy ahogy szoktál? Miért… - egy pillanatra elhallgatott.  – Miért nem vagy meglepve? Talán… -  szép lassan összerakta magában a dolgokat.  – Az nem lehet. Te..Te tudtad? – lesütött szemekkel a padlót pásztáztam. Louis szó nélkül ott hagyott, és felrohant az emeletre. 

Louis jelenleg utál és kicsit sem úgy festenek a dolgok, mintha minden nagyszerű lenne.  Mégis átjárt egy ismerős érzés, ami kicsit azért megnyugtatott. És ez az érzés abból a tudatból eredt, hogy Katharine vissza tért. Azaz a dolgok újra zavarosak, bonyolultak és…és olyan Katharine-esek lesznek! 

Hellohello! :))
Íme a kövi fejezet! Jó olvasást mindenkinek!
Smile.:))

56. Fejezet

A rémület amit apán tekintetében láttam mindent megért. Félt. Igazán félt. És aminek még jobban örültem, az az volt, hogy tőlem félt.

-          Nem számítottam nagy fogadtatásra, de azért ennél lehetnétek lelkesebbek is.

-          Ez hogy lehetséges? – bökte ki apám.

-          Volt kitől tanulnom a hirtelen eltűnést majd felbukkanást.  – enyhe célzásnak szántam. Hisz ő ugyan ezt tette velem.

-          Meghaltál.

-          És mégis élek?

-          Már bocsánat, de ez meg ki? ? És mit keres itt? – szólt közbe egy számomra ismeretlen férfi.

-          Válogasd meg a szavaid ember! Illik így beszélni a saját főnököddel? – vágott vissza egy ismerős arc. Az egyik volt emberem. Pontosabban az akit vállba lőttem még itteni pályafutásom elején. Barátságosan mosolyodott el, én pedig viszonoztam azt. Hiába, a hűség az hűség. A mi világunkban az egyik legfontosabb dolog.

-          Főnök? Mi a fenéről beszélsz?

-          Igaz is. Milyen udvariatlan vagyok. – szólaltam meg.  – Hadd mutatkozzam meg: Katharine Wilson vagyok. A maffia személyesen. – a volt embereim elégedetten bólogattak az újak pedig tanácstalanul néztek össze.

-          Többé már nem. Én vagyok a maffia.  Ez itt az én birodalmam. Én vagyok a vezér, nem te.

-          Gondolod? -  kérdeztem. – Láthatóan nem nyerted meg ezeket az embereket magadnak. Te itt csak egy idegen vagy számukra. Egy idegen akinek muszáj volt engedelmeskedniük. A különbség közted és köztem, hogy tőled félnek tőlem viszont tartanak. Téged nem tisztelnek, hozzám viszont hűségesek. Ez nem olyasmi amit csak úgy oda adnak az emberek. Ezt ki kell érdemelni. Bizonyára ez neked ismeretlen dolog.

-          Tisztelet? Hűség? Komolyan azt gondolod, hogy ezeket az emberek itt hűségesek hozzá? Hogy hűségesek bárkihez is?

-          Igen. Azt. – jelentettem ki magabiztosan.

-          Chh…ostoba lány.

-          Tegyétek ki innen ezt az embert. – közöltem a teremben lévő emberekkel. Egy pillanatig megfagyott a levegő. Talán egy egész perc is eltelhetett, mikor Adam elsétált mellettem. Apámhoz lépett és egy pisztolyt fogott rá.

-          Megy a saját lábán, vagy segítsek? – kérdezte.

-          Ki vagy te, hogy így beszélsz velem? - sziszegte.  – Lőjétek le! – adta ki az utasítást. Senki nem mozdult. – Nem hallottátok? Lelőni! –az egyik emberem Adam mellé lépett és szintén pisztolyt fogott apámra. 

-          Főnök!  - fordult hozzám. – Jó, hogy vissza tért! – elmosolyodtam és leültem az egyik székre.

-          Á. Furcsa bevallani, de ez már hiányzott.  – jelentettem ki.

-          A lányom vagy. – ordította apám, miközben ráncigálták kifelé a teremből. – De esküszöm, hogy ha a kezem közé kerülsz megöllek. – kiabálta.  – Megöllek!

Órákkal később:

Az életbe való vissza tétérsem mindenkit megdöbbentett. De a hűség az hűség, és legnagyobb örömömre ezt ki is érdemeltem az embereimtől. Eligazítást tartottam a raktárban, majd miután elbúcsúztam, Dan-től és Adam—től fogtam egy taxit és az őrsre mentem. Későre járt, de biztos voltam benne, hogy Mr. John-t ott fogom találni. A taxiból kiszállva egyenesen besétáltam. Döbbent arckifejezések fogadtak. Néhány embert ismertem, akikkel még a távozásom előtt is találkoztam.

-          Mr. John-t keresem. – közöltem egyikükkel.

-          Én volnék az. Kihez van szerencsém? – érkezett válasz a hátam mögül.

-          Üdv. – fordultam meg. – Rég volt már, igaz? – ismét egy döbbent arckifejezés.

-          Maga…ma…maga..hogy? Ez..én..maga.. – Mr. John döbbenete körülbelül 20 percig tartott. Az irodájába mentünk beszélni, de mivel alig tudott szóhoz jutni, úgy döntöttem inkább én beszélek, Ő meg elég ha hallgat engem. Mindent részletesen elmeséltem az elejétől a végéig. Mondandóm végén a százados szóhoz sem tudott jutni.

-          Tudom nagy felfordulást okoztam de.. – folytattam, de a százados belém fojtotta a szót. Hirtelen felpattant a székéből, elém állt és megölelt. 

-          El sem tudja hinni mennyire boldog vagyok most.

-          Ha elhinni nem is nagyon tudom, de érezni nagyon érzem. – utaltam ezzel arra, hogy mindjárt ki szorítja belőlem a maradék életerőt is. Elengedett, majd pár másodperc múlva ismét magához ölelt.

-          Üdvözlöm újra az élők között.

Miután beszéltem Mr. Johnnal, egyből haza mentem. Az órámra pillantva már majdnem 11 volt. A sötétben botorkálva lépkedtem el az ajtóig a bőröndömmel. Furcsa és egyben megnyugtató érzés volt, újra otthon lenni. Az ajtó nyikorogva nyílt ki. A lámpa kapcsolóhoz lépve nem jártam sok sikerrel. Az áramot kikapcsolták, ami nem is meglepő. Hisz hivatalosan a ház tulajdonosa meghalt, így a ház csak állt magába. Beljebb lépve halk neszeket hallottam. A nappaliból jött. Közelebb sétáltam. A kandallóban égett a tűz. Mi a..? Elkerekedett szemekkel észleltem, hogy valaki van a házban. Pontosabban a sötét szobában ült háttal nekem a fotelben az égő kandalló előtt. Döbbenten tettem le a csomagjaim. Az illető észrevett.  Lassan megfordult, és egyenesen rám nézett. A rémülettől hirtelen csak egy szót tudtam kibökni.

-          Louis? 

Sziasztok! Éss ismét egy új résszel jelentkezem! Eredetileg úgy terveztem, hogy egyszerre kerülnek majd fel az új részek, de sajnos közbe szólt néhány dolog.:((  Többek között festés volt nálunk a napokba, aztán egyik nap nem volt áram reggeltől délutánig, szóval ha akartam volna se tudtam volna feltenni az új részeket! :D Aztán megint volt net, de ismét festettünk, aztán ismerősünk volt itt nálunk 2 napig, szóval megint nem volt időm gép elé ülni, de azért csak összehoztam, hogy végre felkerüljön egy újabba rész! :D  Szóval jó olvasást mindenkinek!! A következő részek is hamarosan érkeznek(sajnos már nincs sok hátra)!!
Smile :))


55. Fejezet

Az éjszakát mind a hárman a bőröndünk össze pakolásával töltöttük. Miután közöltem a döntésem elmagyaráztam a többieknek, hogy miért is akarok vissza menni Londonba. Nem menekülhetek többé. Vissza térek, és leszámolok az összes ott hagyott problémával. Köztük az apámmal is. Így hát megegyeztünk, hogy rajta leszünk a másnap induló első Londonba tartó gépen.

Kora hajnalban üzentem Zayn-nek. Nem volt már lehetőségem ara, hogy találkozzak velük. A koncertjük este volt, így sms-ben üzentem meg, hogy a mai nap folyamán vissza térünk Londonba. Még nem érkezett válasz. Valószínűleg mire észre veszi az üzenetem, addigra mi már a repülőn ülünk.

Legbelül féltem a haza téréstől, de valahol vártam is. Vágytam arra, hogy újra Londonba legyek. Nem is. Ha jobban belegondolok nem arra vágytam, hogy újra Londonba lehessek, hanem arra, hogy újra olyan legyen minden, mint azelőtt, mikor vissza térek. Ez azonban lehetetlen volt, és ezt én is nagyon jól tudtam.

-          Indulhatunk? – kérdezte bizonytalanul Dan. A hotel előtt várt ránk egy taxi, én pedig üres tekintettel mértem végig a hotelt és az még kihalt utcát. Nagyot bólintottam és beszálltam én is a taxiba. A kocsi elindult én pedig még utoljára vissza néztem. Hiba volt. A hotelből abban a pillanatban sétált ki Liam, Niall és Ő. Az arca beesett, lefogyott és a tekintete is üres volt. Lazán rágyújtott egy cigire és nem törődve bólogatott arra, amit a többiek épp mondtak neki. A szívem gyorsabban kezdett el verni. Féltem. Pontosan mitől, azt nem tudom. De ledöbbentett az, hogy itt állt pár méterre tőlem. Ledöbbentett, hogy itt voltam tőle pár méterre. Én. Akiről úgy hiszi meghalt.

-          Minden rendben? Sápadtnak tűnsz. – lökött oldalba Adam.

-          Igen. Minden rendbe. – válaszoltam. Később már nem néztem hátra.  Nem bírtam volna elviselni, hogy hátra nézzek.

Louis szemszöge:

-          1 óra múlva indul a magán gépünk vissza Londonba. Addigra mindenki készüljön el. – mondta Liam a napi megbeszélésünk végeztével. A turnénak vége, mi pedig fáradtabbak voltunk mint valaha. Tudtuk, hogy megterhelő lesz az idei turné, de azt hiszem erre senki nem számított.  Unottan löktem hátra a székem és indultam el az ajtó felé.

-          Hová mész? – kérdezte Harry. Némán az ajtó felé mutattam, majd tovább sétáltam. Még egy utolsó pillantást vetettem a többiekre. Mindenki nyugodtnak tűnt, kivéve Zayn-t. Némi aggodalmat véltem felfedezni az arcán. Vállat vonva hagytam el a szobát, és mentem be a sajátoméba. A folyosón sétálva mintha egy ismerős alakot véltem volna felfedezni. Odakaptam a fejem, de már csak azt láttam, hogy egy fekete kabátos nő hosszú göndör hajjal és 2 férfi befordul a sarkon és tovább sétál. A nő alakjáról Katharine jutott eszembe. Hasonlított rá. Ő is mindig ugyan ilyen határozott léptekkel sétált. Össze szorult a szívem. Legyen az bármilyen apró dolog is, ha volt némi köze Katharine-hez, akkor még mindig Ő jut az eszembe róla. Talán megszállott lennék? Beteg? Vagy csak kétségbeesetten szerelmes még mindig, egy olyan személybe, aki már nem létezik többé. Ha újra láthatnám. Csak egy percre. Csak egy pillanatra. Csakhogy lehetetlent kívánni felesleges. Soha többé nem láthatom őt. Soha.

Katharine szemszöge:

Mire a gépünk Londonba ért, már késő délután volt. A csomagjainkat átvettük én pedig fellélegezve sétáltam ki a reptérről. Mélyen magamba szippantottam a londoni levegőt. Hiányzott. Nagyon is. 

-          Először le kellene pakolnunk otthon. Aztán kitaláljuk, hogy…

-          Először menjünk a raktárhoz.

-          Hogy?

-          Talán van valami probléma?

-          Igen. Az, hogy itt hármunkon kívül mindenki úgy tudja, hogy halott vagy. Nem mehetsz oda csak úgy.

-          Pedig fogok.

-          Mégis hogy tervezed, ha? Besétálsz mintha mi se történt volna? Az apád..

-          Az apám elvett tőlem valamit ami az enyém. Nem érdekelnek a következmények. Többé már nem. Szembe kell néznem azzal amit magam mögött hagytam. – Dan válaszát meg se várva fogtam egy taxit és beszálltam. – Jöttök, vagy maradtok? – kiáltottam ki a kocsi ablakából.

-          Az őrületbe kergetsz. – sóhajtottak fel, majd beszálltak.

Útközben alaposan végig mértem London utcáit. Hiányzott ez a környezet. Amerika szép hely, de a szívemben mindig London lesz az első számú hely.

A raktárhoz érve kicsit meglepődtem. A bejárat előtt 2 magas és testes férfi állt. Össze néztünk Dannel és Adam-el, majd elindultunk feléjük.

-          Ide nem jöhetnek be. Kérem távozzanak. – állt elénk az egyik férfi.

-          Nem áll szándékunkban távozni. – szögeztem le.

-          Gyanítom nem tudod hol jársz éppen aranyom. – szólalt meg a másik férfi is. – De jobban teszed ha most megfordulsz és elsétálsz innen.

-          Nos, azt meg kell hagyni, hogy a biztonságra jobban ügyelnek mint a távozásom előtt. – jelentettem ki.

-          He? – bökték oda nekem. Szemem sarkából láttam, hogy Adam elmosolyodik.

-          Bizonyára tudják ki a főnükük. – kezdtem. – Esetleg hallottak valamit az előző főnökről?

-          Tehát mégis csak tudod hol jársz éppen. – állapította meg az egyikük. –Az előző főnök meghalt. Egy nő volt.

-          Nagyon jól informáltak. – mondtam. – Na de a helyzet az, hogy a történetben van egy kis baki. – folytattam. – A mostani főnök nem a valódi főnök. Hogy miért? Mert az előző főnök nem halt meg, így még mindig ő a hivatalos főnök és nem az, aki most a főnök. Értitek? – idióta vigyorral az arcomon néztem rájuk. Össze néztek.

-          Elárulnád, hogy ki a fene vagy te aranyom? – bökte ki.

-          Mi tartott ennyi ideig. – fújtam ki a levegőt. – Katharine Wilson vagyok. – mondtam a 2 férfi pedig bambán nézett le rám. – A főnökük.

Az ajtóban álló két férfit nem az eszükért fizetnek ebben teljesen biztos vagyok. Nem kérdeztek semmit. A nevem hallatán odébb álltak és csak úgy simán beengedtek minket. Na és ha hazudtam volna? Ha csak egy imposztor lennék? Az én időmben megbízhatóbb emberek voltak alkalmazva, ezt megállapítottam. A raktár előcsarnokán végig sétálva nem találtunk senkit. Bizonyára megbeszélést tartanak. Afelé a terem felé vettük az irányt, ahol a mi megbeszéléseink is zajlani szoktak.

Sejtéseim be is igazolódtak. Valóban ott voltak. Magabiztosan téptem fel a terem ajtaját és léptem be, magam mögött az én kis csapatommal.

A terem tele volt ismerős és ismeretlen arcokkal egyaránt. Az ismerős arcok kővé dermedtek miután megláttak, az ismeretlenek csak értetlenül előkapták a pisztolyukat, és ott volt ő. Az apám. Aki egy szobor módjára ült az asztalfőnél.

-          Szia apa.  – mosolyodtam el.

54. Fejezet

Sziasztooook!!!  Vissza tértem, és magammal hoztam az új részeket is!! :DD
Az érettségiknek végre vége, így én is fellélegezhettem kicsit! Az új részek készen vannak és mivel nem sok maradt hátra ezért úgy döntöttem egyszerre teszem fel mindegyiket, még hozzá a befejező részt is!
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok az új részekre!!
Nem is húzom az időt..jóó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak és még egyszer sajnálom, hogy ilyen sokára lettek kész az új részek!! Remélem azért maradtatok akik nyomon követitek a történet végét.:D!
Smile :)

54. Fejezet

1 hónap. Kinek rövid, kinek hosszú idő. Nekem életem egyik legrövidebb időszaka volt. Minden egyes reggel, úgy ébredtem, hogy azt kívántam soha ne érjen véget ez az 1 hónap. Aztán ma reggel arra lettem figyelmes, hogy véget ért.

Kétségbeesett arccal néztem tükörbe. 1 hónapom volt, hogy elhatározzam, mit akarok és azt hogy akarom. Legnagyobb sajnálatomra, ám legkisebb meglepetésemre egy ötletem se volt ezzel kapcsolatba.

-          -   Dan azt üzeni, hogy menj be hozzá. Beszélni akar veled. – lépett mellém Adam. Egy grimaszt vágva a tükörképemnek megfordultam és elindultam Dan szobája felé. Már a folyosó közepén sétáltam, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn villogó név láttán először ürességet majd megnyugvást éreztem.

-          -   Már azt hittem többé nem is hívsz.

-         -    Haragudtam rád.

-          -   Én is magamra.

-          -   Katharine..

-          -   Zayn! Ha most egy komoly beszélgetésre készülsz, akkor azt hiszem el kell halasztunk. Mert jelenleg is vár rám néhány komoly elbeszélgetés.

-         -    Elfoglalt lehetsz.

-         -    Ismersz. Sose maradok nyugton. – már csak néhány lépésre voltam Dan szobájának ajtajától.

-        -     Ismerlek. – mondta Zayn elgondolkodva. – És nem változtál semmit. – elmosolyodtam. – Sőt mit több, egy halott emberhez képest felettébb jól nézel ki. – össze ráncoltam a szemöldököm.

-        -     Mi?

-         -    Még mindig jól áll neked a göndör haj és a fekete maffiózó szerelés. – megálltam.

-          -   Miről beszélsz?

-          -   Katharine. – szólt halkan. – Fordulj meg. – értetlenül követtem az utasításait. Megfordultam. Zayn tőlem nem messze állt a folyosón. Halvány mosollyal az arcán közeledni kezdett felém. A telefon majdnem kiesett a kezemből. A gondolataim össze vissza kavarogtak. Zayn itt van. Zayn itt van Los Angelesbe. Zayn pár méterre van tőlem. LOUIS!

-          -   Jó újra látni! – állt meg előttem. Döbbenten meredtem rá.

-          -   Zayn.. – hebegtem. – Hogy? Hogy lehetséges? – nem válaszolt csak szorosan magához ölelt. Hirtelen nem tudtam felfogni mi is történik valójában.

-          -   Los Angeles a turnénk következő és egyben utolsó állomása. Ebben a holtban szálltunk meg. – magyarázta.

-          -   Akkor…Louis…Louis is..itt…itt van? – bólintott. Azt hittem ott helyben elájulok. - 

-          Az nem lehet….ez nem történhet meg. El kell mennetek innen. Nem tudhatják meg, hogy itt vagyok. Nem tudhatják meg, hogy élek! – támadtam le Zayn-t.

-          -    Hé. Nyugodj meg! Először is beszéljünk valahol máshol. A másik emeleten szálltunk meg. – magyarázta. Én csak bambán néztem rá. Megragadta a karom, és maga után húzott. Egy emelettel feljebb mentünk és roham léptekkel estünk be Zayn szobájába.

-         -     Ugye álmodom? Mond, hogy ez az egész csak egy álom! Te nem lehetsz valóságos. Kizárt, hogy itt legyél! Kizárt, hogy itt legyetek!

-         -    Ennyire örülsz nekem, hogy el se hiszed? Á, ez nagyon aranyos tőled és…

-          -   Te idióta! – ütöttem hátba. – Ha a srácok közül valaki meglát nekem végem! Mindenki úgy tudja, hogy meghaltam! Fel fogtad ezt?

-         -    Mi nem tudunk átmenni másik hotelba.

-         -    Akkor menjetek máshova! Nem maradhattok itt!

-         -    Katharine. – állított le Zayn. – Nyugodj meg! Csak 1 napot leszünk itt. Aztán vissza megyünk Londonba. Addig is, húzd meg magad! Lehetetlen, hogy össze fussatok, ha vigyázol!

-         -    Túl könnyedén beszélsz. Úgy érzem, nem látod át azt, hogy mi folyik itt. Ha Louis megtudja…

-         -    Azt nem élné túl. – vágott a szavamba.

-         -    Hogy..hogy van?

-         -    Nem túl jól.. – kérdőn néztem fel rá. – Ami azt illeti rosszabbul viseli mint azt gondoltuk. Teljesen szétvan esve. Tönkre tette magát Katharine! -  üres tekintettel meredtem magam elé. – Mi történt Los Angelsbe? – terelte el a témát.

-         -    Semmi érdemre való. Azt hittem itt majd megtalálom a megoldást mindenre, de tévedtem. A dolgok csak rosszabbak lettek.

-        -     Mit fogsz tenni?

-        -     Nem tudom. Én…én nem tudom mit kellene tennem és.. – ekkor kopogás hallatszott az ajtó felöl. -   Mindketten a hang irányába fordultunk majd kővé dermedtünk miután meghalottunk egy ismerős hangot.

-          -   Zayn! – Niall volt az.

-         -    Most mit csináljunk? Nem láthat meg engem?

-         -    Haver! Nyisd már ki az ajtót. Tudom, hogy bent vagy, hallottam, hogy beszéltél valakivel.

-         -    Egy pillanat!  - kiáltott vissza Zayn. – Bújj el!  - kérdőn néztem rá.

-        -     Mégis hová?

-        -     Menj a fürdőbe! – még mielőtt válaszolhattam volna, Zayn berángatott a fürdőszobába. Füleim az ajtóra tapasztottam

-        -     Végre. Azt hittem, már kizártál. – Niall bejött. – Akkor mehetünk?

-        -     Menni? Hová?

-         -    Hát vásárolni. Megbeszéltük, hogy amíg van egy kis szabadidőnk, addig elmegyünk vásárolni. Láttam idefele jövet egy jó üzletet.

-          -   Ó. Tényleg. Megbeszéltük. Öhm..izé..akkor mennünk kéne. Ugye?

-          -   Kellene. Csak előtte elmegyek a mosdóba.

-          -   Nem!  - vágta rá Zayn, minden feltűnés nélkül természetesen.

-         -     Mi a baj?

-          -   Oda nem mehetsz be.

-         -     Miért?

-          -    Mert...nos, tudod kicsit elrontottam a gyomrom tegnap.  – nagy csend. – A repülőn össze vissza ettem. Ezért egésznap rossz volt a gyomrom, és hát..izé..tudod..

-          -   ÓÓ..értem. – Niall hangja zavart lett. – Egyébként minden rendben? Olyan zavartnak tűnsz.

-          -   Miért ne lenne? Minden oké.

-          -    Tényleg? Az igazat megvallva engem elkapott egy furcsa érzés..hirtelen Katharine-re gondoltam. ÁÁ…még a hideg is kirázott. Annyira hiányzik.

-          -   Miket beszélsz itt nekem? Inkább menjünk.

-          -    Rendben. – halk zajok, távolodó léptek majd egy ajtócsukódás. Fellélegezve hagytam el a fürdőt majd Zayn szobáját. Gyors léptekkel mentem a lifthez, hogy aztán Dan-hez mehessek akihez eredetileg is indultam.

A tény, hogy egy épületbe vagyok Louis-val, felettébb komplikálttá teszi a dolgokat. Mi lesz, ha össze futok vele? Másodpercek alatt dőlhet össze minden. Nem szerezhet még tudomást arról, hogy életben vagyok! Még. S ekkor felmerült bennem egy újabb kérdés: Még? Vagy Soha? Vissza térek én még egyáltalán Londonba? Fogok még találkozni vele? Ha igen, hogy és mikor?

Kétségbeesetten rontottam be Dan szobájába.

-          -   Minden oké? Nem festesz valami jól.

-          -   Louis…Zayn…a srácok. –hebegtem. – Itt vannak.

-          -   MI? – pattant fel a helyről Adam, akit eddig én észre se vettem.

-          -   Most találkoztam Zayn-nel. Ők..ők tényleg itt vannak?

-          -   Mi? – ismételte magát Adam. Mindent részletesen elmeséltem nekik. Mondandóm végén egyszerre dőltünk hátra a kapaén és a széken.

-         -    Most mit fogunk csinálni? – tette fel a nagy kérdést Adam.

-          -   Nem mi. Ő. – felém fordult. – Az 1 hónap letelt. Hogy döntöttél? – alaposan végig gondoltam mindent ami eddig történt. Összegeztem mindent. Mióta itt vagyunk Los Angelesbe nem történt semmi érdemleges. Sőt. Nem történt semmi jó. Jól belegondolva az egyetlen dolog amiért ide jöttem és amiért még mindig itt vagyok, az az, hogy ide menekültem. Igen. Elmenekültem. Elmenekültem és csak összedőlt romokat hagytam magam után. Meddig csinálhatom még ezt? Meddig menekülhetek még saját magam elől? Ha most nem állok meg és nézek szembe az összes gonddal, akkor soha. Ezzel a tudattal néztem Dan szemébe.

-          -   Döntöttem.

-         -    Az az..?
      - Csomagoljatok. – kérdő tekintetek néztek vissza rám. – Haza megyünk. – jelentettem ki a lehető legmagabiztosabban. 

!!!!

Sziasztooook!!
Sajnos nem új résszel és nem is jó hírekkel jelentkezem! :((
A BLOG 1 HÓNAPIG SZÜNETEL!
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Az érettségire való felkészülés és az iskola mellett nem jut semmi időm arra, hogy írjak. A blogot pedig már így is elhanyagoltam, pedig nagyon nem akartam!
Nem szeretnélek hitegetni titeket hogy holnap, vagy jövő héten hozom az új részt/részeket, mert nem így van! :((
A blog NEM SZŰNIK meg, csak SZÜNETEL!
Azért ennyi időre, mert 1 hónap és megkezdődik az érettségi, de amin az írásbeli és szóbelik lezajlottak vissza térek!!!!
Szóval nem kell elkeseredni, nem tűnök el örökre, és a blog sem marad befejezetlen!!!!!
Júniusba pedig úgy fogom már hozni a részeket, hogy nem kell heteket várni az új fejezetig. A részeket valószínűleg egyszerre fogom feltenni, szóval lesz mit olvasni bőven .:D!!!
Még egyszer nagyon de nagyon sajnálom, hogy így alakult.:( Remélem azért maradtok páran akik a nyáron velem együtt vissza tértek a blogra és nyomon követitek a történet végét (mivel már nincs sok a befejező részig!!!).
Kitartás emberek, JÚNIUSBA vissza térek és ígérem olyan erőbedobással fogom folytatni és befejezni a történetet, hogy csak naaaa.:DD!!!!
Akik pedig esetleg szintén idén fognak érettségizni azoknak kitartást és sok sikert kívánok!!! :))
U.I.: Az idézetes blogom nem szünetel, ott folyamatosan lesznek új dolgok, szóval azért teljesen nem tűnök el!!!
Smile :))